Fiatalon mindig azt hittem, hogy ez engem nem érint, és nem értettem, hogy miért olyanok az emberek. Hogy elégedetlenek az életükkel, a munkahelyükkel, a munkájukkal, a barátaikkal, a pénzükkel, azzal, ahova jutottak. Hogy magányosak, és nem leli őket a szerelem, és emiatt romantikus filmek szenvedélyét veszik kölcsön, és elkezdik szőni a "milyen típus jön be nekem" elképzeléseiket.
Fiatalon mindenem meg volt. Mindig volt aki szaladt utánam, és halálosan szerelmes volt belém, és ezt el is mondta. Hogy feleségül venne, mert csodaszép vagyok, és biztos szerető feleség, és jó anya leszek. És emlékszik mikor először meglátott, és tudta, hogy engem szeret már örökké. Minden este mikor lefeküdtem, elégedett lehettem, mert volt min és kin gondolkodnom. Volt egy napi pezsgés, az a bizonyos *.-..;,*VÁÓ-*.-*,; vagy CSINN, amitől nedvesedhetett a bugyi, és felforrósodott a mellkas, és csókra nyílt a száj.
Előre elképeltem, hogy milyen lesz, ha újra látjuk egymást a folyosón, és majd hogyan fogok viselkedni. A tükörképemnek eljátszottam a műsort, és tetszett. :) Aztán többnyire nem úgy történt, de ez nem érdekelt, mert teljesen mindegy. Az eredmény mindig jó volt. Tetszett.
Varázslatos volt a világ, és hatalmas! Annyi minden új volt, minden héten mást csináltunk, lazultunk, nem gondoltunk arra, hogy számít-e valami, vagy sem. Nem volt korlát de nem is kellett, mert okosak voltunk. Hippi életérzés, rengeteg pink floyd, fuldoklás, meg nem értettség, versek, rengeteg irodalom, írás, történelemtanulás (hiánya), hippizene, rocktörténelem, klasszikus zenék, kórus, zenekarok, népzene, magyar alternatív, franz ferdinánd... Jazzt halgattunk, aztán a G. Steve Ista megmutatott egy számot és azt mondta, hogy Kamilla, ez dubstep! Aztán jött a pendulum, meg az avatar.
Jézusom! Hold! Hold! Hold! És űr, és végtelen sok csillag! Haikuk!
Fényképek! Zavaros PEST! De mennyire művészi volt, elvarázsoló, és különleges az az 5. 6. kerület! A Kazinczy és a Klauzál utca... Tyúklábmintás pepita feketefehér buggyos gatya, és tökre nem érdekel, hogy előnytelen. Csak az indigókék ballonkabát valami bolyhos anyagból, meg a hatalmas kócos coffom, ami rókavörössé lett. Megtanulni sminkelni a semmiből, de az első púderemet SOHA nem fogom elfelejteni, mert azóta vagyok nő.
Elveszett érzések, amik sosem lettek kimondva, aztán extravertált vagyok, aztán intravertált vagyok. Aztán megint szégyelld magad te büdös kurva, hát mi volt ez tegnap este....!!!???!!!
Mindenki mondta, hogy ez életünk legszebb időszaka, csak mi akkor ezzel nem tudtunk az ég világon semmit sem kezdeni. Mert mihez hasonlítanánk? Ahhoz, amikor 12 évesen ronda nagy orrunk volt, ostobán szélesedett a csípőnk, pattanásosak voltunk, és elkezdett nőni a mellbimbónk? Hát ahhoz képest minden jobb volt, szóval, persze, hogy jó ez az időszak!
Nem számítottunk semmire, nem volt jövőnk.
És mi van most? Mindent mguntunk ezen a világon, és nem tudunk mivel nemelégedettek lenni, mert nincs semmi.
Elvesztettük az iskolát, ahol nem hagyták, hogy ne gondolj az Istenedre, ahol ápolták a tehetséged, ahol volt kivel rivalizálni, volt miért lefogyni és meghízni, és legbelül, kimondatlanul szőhettem az álmaimat, amikről tudtam, hogy nem fognak megvalósulni.
Hittünk valami szentben, valami magasabb rendűben.
És mi van most? A romantika nem létezik, senki sem emlékszik rá, mikor látott először, senki sem tudja, milyen vagyok igazán, csupa hülyével járok egy iskolába, minden fiú dugni akar, a lányok meg szépek, kurvák, rondák, szótlanok, és értéktelenek.
A romantika már nekem is csak a filmekben létezik, és egyre jobban csorgatom a nyálam a szupermodellekre, és a színész fiucskákra.
Régen nem volt olyan, hogy nekem ez jön be, vagy, hogy én ilyen srácoknak jövök be. Nem érdekeltek a sztárok, mert minek, én és a barátaim sokkal jobb arcok vagyunk.
És mi van most? Már csak a színészek, és hírességek tetszenek, és sokkal értékesebbek lettek, mint valaha voltak. Már csak azok után fordulok meg az utcán, akik hasonlítanak Zac Efronra, Benedict Cumberbatchra, Tony Starkra, Tom Hoddlestonra, Robert Redfordra, Brad Pittre... Lehet, hogy nyálas, de szép fiuk. Szépek a TVben, és a plakátokon... Jobb őket nézni, mint az élő embereket.
Mégpedig azért mert rohadtul unom őket. Senki nem tud lenyűgözni, érdekeseket mesélni... Nem éri el senki, hogy a lelkem egy kicsit is megmozduljon. Állok csak, mint fagyott kő a mocsárban, és már nem is várok semmit. Kamu randi hegyek, szex sosincs, és még csók sem, mert ne haragudj, nem ütöd meg a szintet. És még nekem van nagy pofám. Folyton csak nemet mondok, mert rohadtul nem érdekel egyikük sem. Aztán egy idő után magányos leszek, meg aszexuális, és megkapom, hogy sosem voltam még igazán szerelmes. Hát lehet. De szerintem amugy én nem is vagyok rá alkalmas. Kőszívem van, viszont hatalmas. És a többiek szive sima hús, az könnyen megfő, megsül, megég... Az én szívem kő. Ehhez nagyob hőmérséklet kell, viszont ha egyszer megérint valaki, akkor nem csak egy darab sült/égett húsdarab lesz, hanem végtelen lávafolyam!!!!
...................................................................................................................................
Már csak ezért sem tudom alább adni, mert nem vagyok alkalmas rá. Vagy láva legyek, vagy maradjak inkább egyedül. Az sem baj, mert akkor több embernek tudok segíteni! Karitatív leszek, önkéntes, okos, szorgalmas, és sok emberhez látszólag jó.
Példakép továbbra sincs, de a magamról alkotott elképzelés sokat romlott. Ronda lettem, elfáradt a bőröm, csúnya rövid a hajam, nincsenek már különleges ruháim, amik miatt mindenki furának tartott.
És az fáj (nem is fáj) a legjobban, hogy már ez sem zavar, és nem is érdekel.
Nem érdekel már semmi.
De szerencsére van egy baráton (barát barátnő), aki felnyitotta a szemem, hogy az Istenem az egyetlen ami mindig fontos.
Igaza van.
Csak az Isten.
Minden más mulandó.
Köszönöm Liszi!
Amália
(Amélia pl a Terminálból)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése