Május elseje

Be tud teljesedni bennem az érzés, hogy bármennyire is próbálom a körülöttem működő világot hozzámvalónak látni, meghallok egy ilyen számot, és rájövök, hogy szélmalomharcot vívok.
Jó lenne a mostban megtalálni azt, ami engem tökéletesen boldogít, elégedetté tesz, az enyémnek érzem. Ez már majdnem sikerül.

De van az a bizonyos illat ami nem hagy nyugodni: a dohos pécsi/pesti tavaszi fesztiválillat keveredve a grillfüsttel, a fülledtséggel, szerelemmel, lazasággal, , frissen mosott ruha öblítőjével, félrészeg estékkel, belvárosi tisztaszmoggal, hihetetlenséggel, az első kék parfümömmel... És félig el is kanyarodtunk K x. számú férjéhez.
Persze mindehhez hozzátartozik a pezsgés, a romantika, az sms korszak, és a 2009-es tavasz. Pécsett és Pesten egyaránt.
Na akkor éreztem, hogy a most is lehet teljesen 19. századi. Otthon éreztem magam a jazzben, a bármilyen zenében, a meg nem hirdetett bulikban, a retro suttogásban. A frissen mosott hajas randi, hajlakk nélkül, smink minimál, nem is értek hozzá de nem is számít, mert fiatal és szép.
A költészet, a versek, a DaDa, a vonat, az abszurd, a féktelen, a szabad, a fenntarthatónak tűnő, az örökké tartó, a csodálat, a randomság. Az élet internet nélkül.
Csak eredetien mindent, a 2008-as PENtől a 2009es Méta táborig.
A rajongás őszinte, a test finom és sovány, a gitár oké, a hegedű még inkább.
És bárcsak még egyszer megélhetném a parkban felkapós csókolózásokat, a pesten átrandalírozott belvárosi éjszakákat, az utcán fekvést, a deákteret, a sompolygást, a suttogást, a versms-t.
Örülök, hogy legalább ennyi volt, örülök, hogy pont ennyi volt.

Szia!