Tudom, sokszor kijelentettem már, hogy most már tényleg elegem van mindenből és mindenkiből, meg, hogy mostmáraztán tényleg lefogyok, meg, hogy mostantól nem mondom ki a felesleges mondatokat, nem fogok kötekedni, okos enged, szamár szenved...
De aztán mindig megenyhültem.
Mindig idomultam, mert azt hittem én vagyok a gyökér, hogy más vagyok.
Aztán a nagy idomulás tart egy darabig, és ráérzek, hogy ez így nem tetszik jobban, mint ahogy előtte volt, szóval, vissza az alapokhoz. Pontosan ezt követi az unok mindent állapot, ami kicsit intravertált, és akár depresszív is. Ilyenkor eret vágni lenne kedvem, de még az sem üti meg a szintet.
A "nem elég jó"-nál jobb a semmi.
És megint itt vagyunk: nihilizmus.
Amugy érdekes, hogy érdekesnek tartom magam, aztán azt hiszem, hogy ez kevés, (mert) jön valaki (továbbiakban X), és hirtelen úgy érzem, X gondolkodásmódja, zenéje, étele, ritmusa, itala, véleménye, stílusa nagyon király, igazán illeszkedhetek hozzá. Felveszem az X plusszokat, és rövidebb, vagy hosszabb idő után rájövök (megint), hogy ez ultra tré gáz. És léc.
És legszívesebben az illető arcába szarnám, hogy TE VOLTÁL A LEGNAGYOBB GYÖKÉR AKIT VALAHA MEGISMERTEM, és életem legnagyobb csalódása, tévedése, hibája vagy.
De addigra már ennyit sem ér nekem X. Meg egyáltalán az egész nem érdekel. Már én sem érek ennyit, hogy egyáltalán foglalkozzak a dologgal. Csak szarok rá.
De most már tényleg meguntam mindent. Végleg. Ebből már csak egyszer akarok kijönni, de akkor végleg.
A helyzet az, hogy most, március 14-én újraolvastam a végét, és anélkül, hogy erre emlékeztem volna, most úgy érzem, teljesült, amit ott vágytam! Végtelen semmi, és lassú újraépítés, csak értelmes elemekből! :) Olvass szépirodalmat, és hallgass hangszerekkel készült zenét, mert egy Kamillának ez az alap!
VálaszTörlés